ragaszkodom

mostanában szegről-végről beleszaladtam (milyen klassz képzavar) az engem is érintő témába egyes blogokban (1. 1. 1.), s azért is írok ilyenről én is, mivel manapság személyemet is innen-onnan éri a támadásnak nem minősülő támadás.
szerintem nekem jó dolgom van. anyagilag mindenképp. miután a fizetésem közalkalmazotti volt (remélem lesz is), ami a tégyásnál jól is jött, a lehetőségeit az anyai "járandóságoknak" a plafonig használhattam eddig. és még ezen túl igényt fogok tartani a gyesre is, és mindezalatt azt fogom gondolni, hogy igen, ez így van jól.
emellett a férjem dolgozik, sokat, jól, bejelentve, s megkeressük együtt ketten azt, ami szükségesnek látszik (egyelőre).
és igen, nekem jó dolgom van, egy darab aranyos, türelmes, okos, motivált kisgyerekem van, egészségesnek tűnik, fejlődik szépen, a hisztin kívül nincs ellene "kifogásom". ja, és jelenleg egy helyütt élünk anyósomékkal, mely a rendszeres segítségeket és g alapos szeretgetését jelenti napi szinten - hát mire lenne panaszom.
én ezt mind látva mégis azt mondom
nem, nem nyaralás ez.
nem, nem unatkozó leépült játszótéren társadalmi életet élő csapzotthajú kismamaság.
kikérem magamnak.
tíz (tizennégy) éve dolgozom, főiskola mellett is végig.
nyolc éven át ebből családfenntartó is voltam, noha/ésmert családommal éltem.
(végülis most is az volnék, vagy mi)
azt a tíz ledolgozott évet végigadóztam, tébéztem, ehóztam, miközben orvosnál évente egyszer jártam (más kérdés, hogy olyankor ugye az átláthatatlan rendszer milyen pluszt számolt fel utánam stikában), fizettem én is tandíjat (én pont), és legyünk őszinték, abban a sikerágazatban dolgozni, ahol én (és ez most nem a kivagyokén), hát az inkább segített inkább másoknak (konkrétan az államnak), mint nekem (hacsak nem lelkileg).
itthon pedig 11 hónapja vagyok, gyermekemmel nonstop szolgálatban, melynek minden perce felelősségteljes (tegnap beszorult a lába a nyavajás etetőszékbe), szép (a vállamon szuszogva elalvó gyermek, no az jó dolog), és nehéz (éjjel kétségbeesetten síró gyermek vállamon való megnyugtatva elaltatása) és minden. és mindenperces.
miközben földönkívülinek néznek:
* mert még mindig szoptatok (bárcsak sokáig kitartana ez még)
* mert nem hagyom óraszámra a szobai járókában ezt a kölköt, mert majd abbahagyja a nyígást
* hogy elmesélem neki mondjuk az aranylacinakot, miközben nézzük a képeket, és arra fűzöm fel őket, mert 'hát még úgysem érti' (egyébként, ha idézek belőle mostmár fölfigyel, ismerős neki a hangzás, ehhehehhe)
* jaj, minek sorolom.
tanuló anyuka lévén gőzöm sincs (csak esetleges egyes sejtéseim), mi lesz jó, meg mi nem későbbre nézve a mostanból. de egyet biztosan állíthatok (érzek): minden egyes minőségi együtt töltött percünk később (egy nap, egy hónap, két év, tíz-harminc év távlatában) haszonnal jár majd, kiszámolhatatlan, megmérhetetlen, nemtudományos haszonnal (is), érteni fogjuk egymást (mi hárman, meg akiket még ebbe beavatunk), a világot, ilyesmik.
hogy szereti majd a barátait, tiszteli majd a rokonait, tanárait, hogy a kamaszkorában ha ki is próbál dolgokat, tudja majd, megtanulja majd, hol vannak a határai, hogy gyengéd lesz a társához, hogy nevelni akarja majd a gyerekét, ilyenek. hogy tudja majd kezelni a világ csúfságait is.
és mint lappa (link ehhez nincs), persze elégedett péket szeretnék én is belőle (vagy legyen inkább asztalos), de lehet akár egyetemi tanár, vagy akár (apai örökség) legyen ő az új billgétsz, mindegy. (egyszerűen csak tudja majd, hogy a munka kell, a munka hasznos, meg hogy pl a munka jó) (és persze tudja azt is, hogy a határok ebben is léteznek)
és én ehhez a haszonhoz akkor is foggal-körömmel ragaszkodom.
és ehhez minden percre szükségem van (neki leginkább), mert így kapja majd tőlünk az a szövet, amiben élünk akármikor a legtöbbet.
még mindig nem sikerült rendesen megírnom, amit gondolok.
talán nekifutok még egyszer valamikor.
ugyan képeket kértetek, de már megint szöveg lett. ejh.
lesz kép is.