2007. február 4., vasárnap

és ma még

azért a konkrét rántott csirkecombjaink fölött jókat röhögcsélve (is) beszéltünk az életről a közös ebéden, és az olyan barátság-szagú volt, amely érzésért most (is) kiemelten hálás vagyok. nem csak úgy.
ugyan az is szóba került, ahogyan nemsokára bizonytalanná válik a munkahelyem is, köszönhetően annak a vissza/elvont rengeteg pénznek. ami meg nem (csak) magam miatt kellemetlen, sokkal inkább azokra (a sokakra) nézve, akik majd ennek a levét isszák (nem az én távollétemet, persze) (a milliárdokét). igazából én nem panaszkodhatom, nincs okom.
azon sem nevetgéltem annyira, egyébként senkisem, amikor a korombéli kárpátalján dolgozó misszionárius lányt hallgattuk. ahogyan elmesélte, mondjuk, hogyan nézegette óriásira kerekedett szemmel az egyik anyuka a magyar nyelvű, színes, magyar mesekönyveket nála a polcán. vagy a gyerekekről, ahogyan bontogatták a szerény cipősdoboz-ajándékokat karácsonykor, és ahogyan nem akarták elhinni, hogy az egész doboz ajándék az övék, egyenként. vagy arról, hogy azon a környéken a lakosság 70-80 százalékának _egyáltalán_ nincs munkája. semmilyen. alkalmi sem. és hogy a férfiak esetében tízből kilencen masszívan isznak.
szükség. hiány.
ezen is gondolkodom.

Nincsenek megjegyzések: