asszeretném

asszeretném kérni, hogy egyszer és mindenkorra (vagyis négy év múlváig) tessenek kéremszépen lemondatni minden demagóg szöveget.

asztisszeretném kérni, hogy mostmár koncentráció (gondolj, gondolj) és tágabbra nyitott szemek és objektív tekintet őrködjék a lelkünk nyugalma felett.

ésasztis, hogy maradjunk meg a szerető kapcsolatoknál, építsük a barátságainkat, a szerelmeinket, a családunkat, az országunkat, vagyishogy építsünk.

mostanra századszorra botlottam bele utálkozó, demagóg szövegekbe általam amúgy kedvvel látogatott helyeken, s nagyon elegem van ebből.

arra gondolj, légyszi, amikor írod, indulat, ilyenek, hogy inkább próbálj meg valakit biztatni helyette. biztass engem, aki nagyon el vagyok veszve mostanában. vagy méginkább biztasd bikficet, akinek a mamája nagyon beteg. vagy biztasd szirka anyukáját, hogy legyen a mindennaphoz ereje. és sorolhatnám, tényleg, estig.

inkább. légyszi.

piac

pénteken a piacon megtekinthettem, milyen az elnyomó anyai szeretet.

konkrétan: tolta el magától a kiskölök az anyját, aki csak úgy falta a puszikkal a gyereket. olyan féléves lehetett. mert hát honnan számítsuk a rontást, a túlkényeztetést meg az egymás fejére növését és agyára menését. hátam borsódzása meg is volt aznapra.

jó, persze, nincs sok jókedvem, de ez most akkor éppen passzentos is.

elfogytam

igen, valami ilyesmi van.

pillanatnyilag tárgyilagosan, majdhogynem érzelemmentesen veszem ezt tudomásul.

egy olyan tíz éve úgy éreztem, temérdek minden vagyok. a szó jó értelmében. nyilvánvaló volt, hogy van jó pár hibám (az is úgy körvonalasan, hogy mik), megvolt az is, hogy mi nem érdekel. de potenciálisan mindent csináltam és mindenre volt erőm.

a mostani lúzerségem eredetére még rá kell jönnöm, mettől számolandó, mert most már egy ideje nem érzem ezt. most azt érzem, túl sok a körül és túl kevés a belül. pontosabban a dolgok külső állásától függetlenül túl kevés a belül.

egyszer régen megtanultam, ha valami (valaki?) nagyon nem akar/bír/tud/képes működni, szépen meg kell állni, hátraarc, séta vissza, megkeresni, hol szakadt el a szál. az nem igaz, hogy az irány rossz, valami más kiálló kő szakított el itten valamit.

.

amúgy tegnap, a spiró-előadást nagyon élveztem. jól esik, amikor valaki világos, tiszta gondolkodású, s ráadásul még nagyon okos is. olyankor nem érzem magam kevésnek, mert az ilyenfélék nem éreztetik, hogy az volnál.

83.

83.

hát ilyen a blog-dolog

találkoztam egy tündércsaláddal.

mozdulat

az a mozdulat, mellyel öreg hölgyek keresztet vetnek egy templomhoz közeledve vagy a harangszó alkalmával, régen, radikális korszakomban nagyon zavart. nem tartottam elégnek. mostanában jól esik. az emberi törekvést látom benne a jóság felé.

így öregszünk.

ezt a levelet kaptam

ebbe van beleírva száz kedves szó (majd megszámolom), és egyben ez a képeslap az, melyet képtelen voltam továbbadni, annyira megtetszett, ezért kaptam én. az életben még sokkal szebb.

hiába

fölsóhajtok, amikor nálam százszor okosabb emberek kimondják helyettem, amit gondolok.

és ezt most itt a szó legkitűnőbb, legazonosabb értelmében.

innentől kizárólag

csakis arról a terrorista katicáról vagyok hajlandó értekezni, aki hatására vasárnap majdnem meghaltam.

mostanában ilyen típusú támadásoknak vagyunk kitéve, minthogy ősz van, szóval ezek a kis izék furakszanak be a lakásba, mert nálunk már meleg van, kint meg hideg. szóval állandóan poloskákat meg katicákat hajigálok kifelé.

gyanútlanul fogtam meg ezt a kis szemetet is, hogy akkor kihasználva az (új) lépcsőházi ablakot, eltávolítom a nemkívánatos (kettőpettyes) személyt. bal kezembe szorítottam, ahonnan minduntalan kimászott, repülni óhajtott. mondom, jól lefoglalt, így hát a lépcsőre érve zoknis lábam a kanyarban magcsúszott én háttal a lépcsőháznak elindultam lefelé, katica a balomból kiugrott, eltűnt azon nyomban. utolsó próbálkozásként (james a. bond) (kisujjammal, mint a tomkrúz) jobb kezemmel elkaptam a(z új) párkányt, mely kiállta a szakítópróbát, és megtartott.

ezek után heves szívdobogással és olcsó szavakat elmorzsolva az orrom alatt kutattam -hiába- az eltűnt célszemély után.

ezt is túlélve, meg a tegnapi napot is (eső, front, álomkór, ilyenek), este megtaláltam aztán. egy mozdulattal lepöccintettem a tenyerembe, ajtó kinyit, katica repül. így szórakozzál velem, mondtam.

1944. január 17.

RADNÓTI MIKLÓS: NEM TUDHATOM...
.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nekem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

akinek nehéz most

bikficre gondolok, meg arra, milyen pillanatok alatt eltörpülnek az ilyenek mellett az "események", meg az általuk keltett rosszkedv és morc. bikfickém, tarts ki.

ünnepek

nem, az ünnepek velem nem úgy zajlanak általában, ahogyan azokat képzelem, hogyan kellene.

úgy képzelem, hogy amikor megünneplek valamit, vagy valakit, olyankor kíváncsi is vagyok rá. elmesélem róla, nekem mit jelent ő/az, meg elmeséltetem vele, milyen volt is neki korábban. beszélgetünk, ha más nem, gondolgatunk arra, ami vagy aki már nincs ott, szomorkodunk is egy kicsit, de inkább örülünk, mert az ünnep az valami olyan.

családilag kellene megtanulnom először ezeket a dolgokat, megpróbálni rávenni a velem élőket, meg magam, hogy így volna jó. s aztán talán már másokat is megérinthetne a dolog.

ez a vágyam, de rendszerint mégis gyenge vagyok megélni.

őszi tavasz

merthogy volt mindezek előtt egy hétvége is.
pénteken jól meg lettem ünnepelve, meg az apósom is.
ezúton üzenem azonban, köszönöm, hogy egy darab csoki sem hozatott, jövőre a körfigyelmeztetéshez hozzáteszem majd, hogy csokit és cserepesnövényt sem kérek szépen. jó, szépek, meg tényleg kedvesek, de amikor a saját anyukám ad tüskés pozsgás virágost, noha tudja, mennyire nem kérek ilyet, akkor azért elgondolkodom a dolgon. najó, csak vicc.
na de, lett nekem szép narnia-könyvem, mind a hét rész, eredetiben, már egy hónapja mentem vissza újra meg újra a libribe kicsit megsimogatni, meg köszönni neki, most végre otthon tehetem ugyanezt vele. mert természetesen ennyi időm is van rá, nesze nekem.
hihetetlenül kedves levelet is kaptam, a férjemtől, aki egyben a barátom is, meg még annyi minden, és kértem hogy írjon, de olyan kedveset írt, mintha nem is kértem volna. hát ez tényleg ünnep volt. gyakran az ilyen dolgok amúgy csak utólag derülnek ki.
szombaton aztán jöttem dolgozni, meg mentem irodalmazni, meghallgattam a kukorelly endrét, akit érdekes volt meghallgatni. amúgy úgy beszél, ahogyan ír, ez volt az egyik legérdekesebb.
és vasárnap négy óra tizenvalahánykor megnéztem életem legkékebb házát. n-ék költöznek oda hamarosan, már meséltek róla, de így -látva is- hihetetlen.
az ajtófélfa, a csempe, a fürdőfal, a vécépapír, mind kék. és mindegyik eltérő árnyalatú és intenzitású, és ami nem kék, az is annyira fura, hogy az gáz. szegények, most gőzerővel festik fehérre meg mogyoróra a falakat, szerintem sok köbméterrel lesz nagyobb a lakásuk.
arról nem is beszélve, hogyan lehet a türkizkéket, a fürdőszobazöldet és a hányásrózsaszínt egy apró helyiségbe elhelyezni, még ha a vécépapír türkizkék is... hehe. jóóóókora ízlésficam, minimum a látlelet. szóval azért megdícsértük őket, mert a ház, noha kívülről is kék, érdekes és jó lesz nagyon.
este még volt formaegy, felvidított, hogy lehet ám így is versenyezni. és a paliklászló hozta kétszer a régi formáját, üvöltött, ahogyan a torkán kifért, és ha eltekintek a bívöszésbathedes rihegés-röhögéstől, amit gyulával együtt lefolytattak, egész emlékezetes verseny volt ez így nekem.
a tegnapiak okán pedig még nyugodtan írhatok pikírten.

eehhhh, föld, föld, itt maradtunk

én szégyellem magam, pedig mi közöm ezekhez.

nagy a mi állatkertünk, és sok az olyan nagy majom benne, akinek _tényleg_ nincs jobb dolga, mint verni a kerítést, azt skandálni, hogy monnyonle, miközben a harang azokért szól, akik miatt (is) lehetséges -helyesebben: akik által (is) megteremtődött a lehetősége annak a szabadságnak-, hogy ott bomoljanak.

haragszom rájuk, s haragszom mindazokra, akik a tévékben is nyilatkozva tovább hergelik _ezeket_.

és haragszom erre a népre (ha csak egy poszt erejéig is), hogy ennyire szánalmasan nem bír poetikus magasságokba emelkedni, egymás kinyújtott jobbját elfogadni, s ha egy napra is, de EGYÜTT lenni, megélni, hogy azért itt jó nekünk.

ettől rossz nekünk itt, majdnem kizárólag.

mavananapja

éljen, éljen, éljen, éljen kunkori.

ismét prímszám lettem. két éven belül a második, egy matematikust szívesen megkérdeznék -lustaság, lustaság, te csodás-, vajon húsz fölött hányszor fordul elő ilyen. mondjuk optimistán 90-ig. valaki?

.

.

tegnap még úgy ébredtem, hogy ott volt a sérülés emléke, meg az a gonosz tekintet a lelkemben, de aztán váltottunk róla még pár szót az én drágámmal, s aztán a nap egész prímán telt. rengeteg fontos dolog elintéződött. meg megsütöttem életem első (hihetetlenül rágós) sacher tortáját, ajándékba. meg jól meg lettem ajándékozva, és a közös megünneplés is megvolt.

ma meg itt vagyok megint, kis munka, aztán kis irodalom. térey j és kukorelly e. a másodikuk szép ünnepi ajándék lesz, ezt remélem.

és még a nap is süt.

valahol megvagyok már, nem annyi darabban, mint a héten voltam, kevesebben. így kicsit jobb.

ahogy ma

ahogy ma rámüvöltött ez a barom, olyan volt, mint amikor mész az utcán, szép az idő, épp mosolyra húzod a szád, s megkérdezed a zöldségestől, hogy van, mikoris bézbólütővel hátulról rádsuhintanak kettőt. nem egyet, nem hármat.

megkérdeztem, amit tegnap újra átküldtem, mi lett, tudott-e válaszolni annak, aki egy hete várja, vagy esetleg... erre elkezdett üvölteni velem, hogy őneki (?) (????????) erre nincs ideje, ezer dolga van, hagyjam már (mivan?) békén ezzel, majd győztesen átvonult a szomszéd szobába, nem először, dézsávű-omlás, mentem utána, aztán átjött, elmondtam, mit nem értek, közben egy nagy hányásként nézett rám, s megértettük, neki kellene mégis. aztán átment megint a szomszéd szobába és másfél órán át röhögcsélt azokkal.

olyan is volt ez az egész, mint egy sunyi kutya, mész mellette a kerítésnél, észre sem veszed, s a semmiből, hátulról ugatni kezd, infarktus. legalább, ha nem kap mondjuk a kezedbe, mint ez itt.

belőlem azt a tegnapi ébredező lelket, öntudatot, mégis-megelégedést teljesen kiszívta.

persze ha ezt most konkretizálva elmesélném, mindenki megnyugtatna, ez ilyen, mit vártam.

de nekem kell ide a mementó, hogy nem elég az öt lépés távolság, meg a kedves, odafigyelős normalitás, könyök kell, fejre taposás, visszaüvöltés, hátbaszúrás.

ide nekem.

másrészt úgy elment a kedvem, hogy muszáj vele mennem.

töp

egyre gyakrabban van az az érzésem, hogy megyek össze, már a konyhapult alól nyújtogatom a kezem, de valahogy nem érem el, ami rajta van.

napközben is ez a bizarr érzés fog el, ilyenkor összekeverednek a szák a szójamban, meg a bekűt is. arról nem beszélve, hogy a viszonyulásaim is keverednek, akit utálok, azzal kedves vagyok, és viszont. elfelejtek nagyon fontos dolgokat, hát úgyszólván ez nem jellemző rám. hónapok óta tart ez az állapot, tegnap a vonaton nem bírtam csak úgy _leülni_ (a kabátomat tartott csak három percig megigazítanom), a szó klasszikus értelmében szét csúúú ssssz t am.

emellett permanensen kevésnek találtatom magam előtt, semmiféle előrevivő pozitívumot nem vagyok képes termelni.

töpörödöm.

nemsokára föltehetitek a kérdést: hova lett?

doh

a hétvége utolsó huszada aztán a dohogásommal telt (igazságtalanul sokat dohogtam, valljuk be. ugyan igazam volt, de nem volt igazságos annak a nyakába varrnom ezt, aki maga is nehezen veszi ezt a mindenhétvégénünnepiebéd éspunktum-akadályt), lévén hogy beköszöntött a név- és szülinapok szezonja.

ilyenkor (rajtam és az én drágámon kívül) mindenkit egyesével kell megköszönteni (minket ugyan mindig mással összevonva), mindezt kötelezően összekötve a háromfogásos, mért nem eszel még egy kis sütit, jaj ezt a keveset ne hagyd a tálban már, már mentek is, pedig csak félhat van-maratoni ebédekkel.

tavaly karakánul megmondtam (előre), hogy kész, vége a szelíd érzelmi terrornak, ha nem jó nekünk, amikorra a fejünk felett eldől, mikor éppen kihez, hát akkor mi nem leszünk ott.

aztán mégis mindig győz az irracionalitás.

most pl az október még egész pofás, csak három vasárnap van kilátásban, ámde novembertől gyakorlatilag mindenki neve napja lezajlik, hajrá imrék, erzsik, szilvik, andrások. ha gyerekem lesz, kizárólag nyáron szülök és nyári nevet adok neki. esetleg kiszúrok vele, s az aznapi névnapokból keresek neki nevet, témahatékonyság és logisztika okán. (esetleg egy, a családban már jól bejáratott nevet kap, nem tudom még. agyő, lista.)

a beszólásokról, melyek tegnap a fejünk felett röpködtek, már nem is szólva.

még mindig

a képet a bof.hu-ról származtattam ide.

a rimini-protokollról azért idelinkelek ezt-azt. a kettes számúnál németül tudók előnyben.

ami még eszembe jutott, az az on-line játék, aminek második (párhuzamos) élet a neve, minthogy ez is szerepelt az előadásban. ott élőben játszották azt onlájn, hogy az egyikük szívét hét perc alatt (kórházba menéssel együtt), csapatmunka keretében ki kellett operálni transzplantációhoz. végülis sikerült, jó izgalmas volt.

véleményem mégis az, hogy ez a játék még komolyabb függőséget okoz, mint az iwiw vagy a blog. például csak most, ebben a pillanatban világszerte 5341 ember ül előtte.

rimini

a rimini-protokoll eredetéről pillanatnyilag nincs kedvem írni.

sokkal inkább azt akartam idevésni, hogy igenis tessek hallgatni az intuitív kedveimre, amikor kiszúrok valamit, hogy nekem ott kell lennem, ha piros roma gyerekek is potyognak az égből (továbbra is politikailag inkorrekt ez a régi szólás-mondás). és hozzáteszem azt is, ha valakit valami ilyenféle intuitív meghívásban részesítek, ildomos elfogani, mert nemigen tévedek, na. virtuális ömlengés magamról a blogomban off.

tegnap még azért volt jó a rimini-protokoll c előadás, azon kívül, hogy a nagyját nagyon jól is értettem, bár ugye németül folyt (helyesebben svájci németül, ami azért nem ugyanaz, pl a disznószív-kutató bácsi ahogyan beszélt, azért). szóval olyasmi volt a "történet", hogy a szív. vagyishogy mindenféle tematikát erre az egyre fűztek föl.

beszélt egy nő önmagáról, hogy szívátültetésen esett át, s hogy ez milyen volt, és mit jelentett számára.

beszélt egy másik nő, hogy a fia autóbalesetben elhunyt, s hogy az ő szíve hogyan szakadt meg, meg arról is, hogy a fiáét odaadományozták egy szívre várónak.

volt egy férfi, aki rapidrandit szervez, így foglalkozik szívügyekkel.

egy másik nő szívsebész, a műtétről beszélt.

egy orosz származású nő orosz nők és svájci férfiak között házasságot közvetít.

áhh, úgysem bírom elmesélni, fölsorolni sem, nagyon érdekes volt. és az a fajta elgondolkodtató dolog, ami még hetekre ellát töprengenivalóval.