olyan szinten vagyok fáradt, hogy azt érzem, mintha tolnám magam.
tolom fölfelé a szemhéjam, a levegőt az orromba (néha komolyan elfelejtem), tolom ki a szavakat a számon (amitől persze vagy hadarok és nem jönnek ki, vagy kijönnek, csak másképp), tolom magam, hogy egyek valamit, ha már egyszer élek, tolom magam, hogy ne ordítsak föl semmi nekem nem tetszőn (csak mert mért ordítanék), tolom magam a villamosra föl, a másik helyre át, az egyik helyről/dologból ki, a másikba be/át/neki.
és akkor olyanokon vitatkozik velem x, hogy azon a lapon nem vagyunk fönt, meghogy... áhh, ez nem is érdekes.
már második éjjele, hogy félnégykor megyek aludni, nyilván ez is közrejátszik ebben az eltolt pár napban.
volt egyszer egy idős nő, olyan takarítósdi volt ez a 'munka', nem egyszer mesélte el, az ötvenes években hogyan kínozták őt, hogy éjjel minduntalan a vaságy szélére kiültették és csak éles fénnyel világították meg és ordítottak rá, ha elaludt volna mégis. nem voltak kellemes történetek.
ha nem is ennyire agresszív, vagy látványos, ami velem történik, ez a túlvállalásosdi azért sok aspektusában hasonlít ezekhez a régi sztorikhoz. még december előtt kezdődött ez a kettőig muszáj fönt lennem-dolog, valami szabadidőt akartam szerintem magamnak, és ez most a munkákkal tetéződött, meg a muszájérzéssel.
nem veszem ezt ám annyira tragikusan, mint most, amikor a szavakat is tolom kifelé a fejemből, mert az állapot hajlamos mániákussá válni, és olyankor egész nap röpülök és csinálom, amiket tenni kell.
csak most, amikor még hátravan egy meghívókészítés (múlt éjjel sajtót tájékoztattam, hehe, ennek legalább volt eredménye) (előző éjjelre meg a londoniszállás volt soron, ami persze még azóta sincs meg, tehát annak is neki kell fussak megint, most emaileket gyártva) (az elmaradt papírozásról meg elfeledtem beszélni is), és persze itt szöszögök a blogba, mert hátha ettől jobb lesz (hm), szóval
most és
itt
sok.
azt meg már említettem még, hogy nem emlékszem, amikor kevés lett volna egyszer?
tolom fölfelé a szemhéjam, a levegőt az orromba (néha komolyan elfelejtem), tolom ki a szavakat a számon (amitől persze vagy hadarok és nem jönnek ki, vagy kijönnek, csak másképp), tolom magam, hogy egyek valamit, ha már egyszer élek, tolom magam, hogy ne ordítsak föl semmi nekem nem tetszőn (csak mert mért ordítanék), tolom magam a villamosra föl, a másik helyre át, az egyik helyről/dologból ki, a másikba be/át/neki.
és akkor olyanokon vitatkozik velem x, hogy azon a lapon nem vagyunk fönt, meghogy... áhh, ez nem is érdekes.
már második éjjele, hogy félnégykor megyek aludni, nyilván ez is közrejátszik ebben az eltolt pár napban.
volt egyszer egy idős nő, olyan takarítósdi volt ez a 'munka', nem egyszer mesélte el, az ötvenes években hogyan kínozták őt, hogy éjjel minduntalan a vaságy szélére kiültették és csak éles fénnyel világították meg és ordítottak rá, ha elaludt volna mégis. nem voltak kellemes történetek.
ha nem is ennyire agresszív, vagy látványos, ami velem történik, ez a túlvállalásosdi azért sok aspektusában hasonlít ezekhez a régi sztorikhoz. még december előtt kezdődött ez a kettőig muszáj fönt lennem-dolog, valami szabadidőt akartam szerintem magamnak, és ez most a munkákkal tetéződött, meg a muszájérzéssel.
nem veszem ezt ám annyira tragikusan, mint most, amikor a szavakat is tolom kifelé a fejemből, mert az állapot hajlamos mániákussá válni, és olyankor egész nap röpülök és csinálom, amiket tenni kell.
csak most, amikor még hátravan egy meghívókészítés (múlt éjjel sajtót tájékoztattam, hehe, ennek legalább volt eredménye) (előző éjjelre meg a londoniszállás volt soron, ami persze még azóta sincs meg, tehát annak is neki kell fussak megint, most emaileket gyártva) (az elmaradt papírozásról meg elfeledtem beszélni is), és persze itt szöszögök a blogba, mert hátha ettől jobb lesz (hm), szóval
most és
itt
sok.
azt meg már említettem még, hogy nem emlékszem, amikor kevés lett volna egyszer?
1 megjegyzés:
Én ugyanezt csináltam éveken át és egyszer csak megbetegedtem. Figyu, bocs, de sz*rd le az egészet és tízkor mindig menj el aludni. És forduljon fel mindenki, akinek nem tetszik. TI fontosabbak vagytok. Hidd el. Szeretnék könyörögni mindenkinek, hogy ne csinálja ezt. Mert én már látom a végét. Nem éri meg. (Hawah)
Megjegyzés küldése