cesaria

cesaria evorára bécsben találtam rá.

és most nagyon hálás vagyok az életemért, hogy rendszeres benne ez az intuíció. egyszerűen. ösztönösen.

a flohmarkton összesen kétszer jártam, s mindekét alkalommal mese volt az a pár óra. pedig csak egy piac.

először -régesrégen- bével találkoztam.

emékkel jártunk arra, odasodródtunk, hogy jobban mondjam. szemetelt az eső, még egy zsebest is megkergettünk, és fáradtak voltunk, mint a kutya. és betévetünk a cédésátorba, turkáltunk, aztán megelégeltem. kiléptem, és szembejött velem bé, gimis barátnőm, ott tanult akkoriban, s akivel előzőleg nem tudtunk beszélni, hogy hol és mikor találkozzunk. így azért kicsit misztikusabb volt.

most meg ősszel voltam, másokkal, mondjuk úgy, idegenekkel. ugyanott aludtunk, és ugyanúgy nem volt tervünk. és én csak úgy visszakeveredtem a piacra, és megint volt húzása a helynek. ott vettem az articsókát, amiről avarnak meséltem, mennyire és miért nem éri meg nem konzervben venni tapasztalatlanoknak ezt a növényt.

és akkor most ott -most hogy írom, már egyértelmű- valószínűleg ugyanannál a cédéárusnál talált rám cesaria.

komolyan, nem tudtam, ki ő, milyet énekel, de gondoltam -és jól gondoltam-, hogy jó.

annyira jó, hogy most az érzelmi deficitemen is igyekszik segíteni, ugyanúgy, ahogyan pár hónapja a micurán táncoltam őrült kétségbeesésemben, most evorától zünnyögöm a sorokat.