bele

úgy belemerültem a szokásos januári szöszmötölésbe, hogy az eltelt négy órát a kopogó szememről és az ájuldozásközeli éhségről ismertem föl. mióta jank van, azóta az éhségnek eddig nem ismert fokát ismertem meg.

amúgy pedig esti kornyadozás van, tegnap a bujtor-filmet úgy sikerült abszolválnom, hogy minden pislogásra álomba merültem. príma, szoktam mondani.

viszont tizenegyre sikerült éberré válnom, így legalább olvashattam a für elise-t, amit muszáj, mert a régimódi túljutottam, és az mindig megkívántatja a folytatást is.

meglepetésgyapjú

a meglepetés gyapjútakaró kapcsán kiderült, hogy hidegen vagy melegen kell a takaró alá bújni, akkor lesz majd megfelelő hőmérséklet alatta.

azt is mondta a néni, akit hívtam, hogy cserélnék-e ki vékonyra a vastag, kiállhatatlanul bemelegedő új meglepetés takarómat, hogy persze, mert kell alá derékalj is, azért rossz nekem.

elmeséltem neki, hogy én a szokásos esti hőmérsékletemmel próbáltam ki a dolgot, s hogy kell legyen egyoldalas.

mondta oké, lehet visszavinni, de csak, ha levásárlom az árát. mire én, hát pont ezt gondoltam. jó, mondta ő, de most egyelőre nincs náluk varroda, szóval kevés dolog van a boltban.

hát itt adtam föl.

majd odamegyek, aztán személyesen ráhatok. az mindig jobban szok' menni.

popsikenőcs

gondolom minden gyereket váró nő átéli, de azért idevésem, így, a betöltött kilenc hét után a legjellegzetesebb érzésem a pocakfíling, hol nyom, hol domborodik, hol több helyet követel magának, ejnye, mondom ilyenkor, milyen már, aztán megy tovább az élet.

a másik a napi tizenkétszeri vécére járás, azt kihagynám. tizedjére minden nap megunom már.

amúgy rendben látszunk lenni, éhes szoktam lenni, mint kettő farkas, meg álmos, mint két nemtudommi. mormota.

egyelőre még azt sem tudom elképzelni, hogy mindebből nyár végére a kezemben egy gyerek lesz. hihetetlen, pedig nem is.

hálózat

most, hogy megtekintettem a hálózat csapdájábant, meg végiggondoltam, mennyire látom pozitívnak a jövőt, mármint olyan globálisan, meg hogy gondolok-e még olyanra, mi az egyik legnagyobb gyerekkori félelmem, plusz elolvastam (újraolvastam) a régimódi történetet a maga első világháborút/egyéb eseményeket megelőző teljes tudatlanságával, hát ilyenkor
1. erősen végiggondolom az összes regisztráltságom törlését mindenhonnan (tág összefüggés, most nem magyarázom el)
2. erősen hálás vagyok az elmúlt hétért, amikor csupán enyhén áramolt felém bármilyen infó bármilyen világról.
mindazonáltal, füli, vigyázz magadra, s ti is kedves erre járók, magatokra és a szeretteitekre.

békávé

ez pedig egy érdekes figura, remélem, nem csak huszonegy évesen van benne ennyi lendület, meg hűség.

azt mondod...

azt mondod, nem látsz, de hát magam sem tudom, hol vagyok, meg hogy éppen ki.
jól esik a semmittevés, el nem tudom képzelni, hogy szépen minden nap reggeltől estig (délutánig) majd dolgozom, mint a gép. ez van, majd elmúlik a kételyem, magam felől, meg a világ felől.
túl sokat vállaltam az ősszel, nem hiszem, hogy jól tettem.
sok gondolat fődögél a lelkemben, van benne gyerek, izgulás, munka, itthon, a tegnapi összevitázás apósommal (egészen szent a béke egyébként majdnem egy órával utánától fogva), mindenféle.
próbálom teljesen üresre gondolni és tenni magam, hogy megteljek ezzel párhuzamosan valami többel. tényleg mást sem csinálok, mint semmit, meg olvasok, egy-egy filmet megnézek, csacsogok a párommal, főzök.

sivatag

azt is megtudhattam, hogy "márpedig, aki keresztülnyargal a sivatagon, annak nem lehet tiszta a lelkiismerete."
fontos információ, ezeken mindig röhögnöm kell.

áhh, az a vicces

az, hogy tényleg nincs semmi, na, ez engem is meglep.
ma megint egész nap egyedül voltam, tévékapcsolgatás, mosogatás, semmi, így is mondhatnám-
most viszont a terenszhill meg a badszpenszer, VÉGRE.
olvasom a régimódit, amiben meg az a vicces, hogy a könyv -noha százszor izgalmasabb és érdekesebb- a filmnél százszor követhetetlenebb. vagyishogy oly bonyolult, hogy mikor kiről mit mond, hogy kábé negyven (akárhonnan kezdett) oldal után belefáradtam.
szerintem terenszék miatt ki fog menni a fejemből a régimódi felvétele. vagyis a videjóindítás.
kíváncsi vagyok, a sok mindenféle elfelejtés és tologatás után vajon erre megy-e a koncentráció.
nemigen van bennem most rendes hajtóerő.
majd még jövök.

idén.
*
ps. babot esznek, hehehehe.

hangulat

miután minden nap marad úgy tíz-tizenöt percünk, mikor bámulni is tudjuk, s éppen nem karácsonyi ebéd-vacsora-uzsonna-negyedóra zajlik (noha roppant finomakat eszünk ilyenkor), s még a szemem sem ragad le (tizenegy óra alvás! után), olyankor kis száncsengők csilingelnek és a karácsony szelleme meglátogat. a lelki tartalmak most nem túl mélyek, de lesznek nyugisabb napok is.
a horgolt csillagocskák a nagynéni művei, ő egyébként egy zseni, az ajándékozást illetően mindenképpen. így milyen kínos holnap a névnapjára csokit vinni, mégoly finomat is. még töprengek.

minden karácsony más, minden karácsony jó, és minden karácsony nehéz: ezt állapítottam meg.
egyszer kellene erről is írnom.

ilyen lett fejjel

mindenesetre jókat kacagott az érintett, mikor megkapta. és még a többiek is.

lóti-futi

ez van, munkanap.

minden enyhe jele a várandósságnak pipa. időnként leterít az álom, hirtelen egyik étel sem tűnik ehetőnek, pizza (bruschetta ma, nyamm!) viszont jöhet, lehetőleg mellé uborka, idétlen gondolatok, estébé. popsikenőcsről egyelőre nincs mit írnom, most a háromhónapig csak arra törekszünk, minél kevesebben tudják meg, nem szeretnék kérdésbombákat kapni.

ráérünk még arra.

mostan pedig hazaszalado(un)k, mert ama kézbáb feje ma estig még el kell, készüljön, ha törik, ha szakad. rémséges kínlódásom (najó, vicc) produktumáról felteszek majd ide egy képet, egyúttal leleplezem barátnőmet vele. ez is jó vicc lesz.

pillanatnyilag a kerekfej- hajhogynecsússzonki- milyenarcalegyen kérdéskör foglalkoztat.

csak legyek kész.

babszem jank

12 milliméternyi babszem, dobog a szíve.

hét hete.

eléggé örülünk, s most van min izgulni is.

aztán az úgy volt

aztán az úgy volt, hogy szerintem minden héten volt egy olyan napom, amikor sokkal ajánlatosabb lett volna otthon gömbölyödni a takaró alatt, meleg kakaót inni, és valami igazi jó könyvet olvasgatni (hahó, j.oliverolasznemtommi, már csak ötöt aluszom, s enyém leszel), mert akkor nem történtek volna meg az ilyen napok mint ez, meg a múltcsütörtöki. ez olyan volt, hogy egy kisebb nehézség (egésznapos várakozás egy telefonra, melyet a másik oldalról várakozó telefonálók várnak) (egy otthonhagyott librikártya) (vagy bármi), úgy kiszippantotta a maradék erőt, mint a kisdobozos üdítőből az utolsó kortyot szoktam. ólom költözött a lábamba, a nyelvem nem mozdult, az eszem kiköltözött melegebb éghajlatokra. most itthon vagyunk három órája, s odáig jutottam, hogy már nem vagyok éhes, előszedtem a mai zsákmányokat (mint írtam, megfogdostuk a Drágát, majd szigorúan eltettük (még ötöt alszunk...) (nehéz dolog ez). van már fenyőfánk is, annyira tömzsi és kerek, hogy díszíteni maga lesz a végtelenség, de a bennem élő gyerek szépen ott tapsikol örömében a háttérben -jó lesz ez mégis. viszont egy sejt sem jelentkezett szolgálattételre a szürkeállományomból azóta sem.

megyek, megnézem, hova mentek.

egésznap

az egésznapos töntyögés után most volt három masszív órám, ehhh, ez a hely ilyen. ilyet megyek venni:
meg ilyet megyek sütni:

agyő.

azérvagyok

azérvagyok olyanmísz, mert

* végül nem adtam be a pályázatot, túl sok energiát kívánt volna a megírása korrektül

* mert ezen a héten bármihez nyúlok, az tuti, hogy januárra, vagy csak napokkal, de csúszik, ezért nem merek nyúlni semmihez

* mert még feleajándékom és a királylány keze hiányzik

ésatöbbi, ésatöbbi.

trombita

azért fura így busszal jönni be, mindig akad valami -nincs rá más szó- fura.

tegnap reggel két hatvanas nő beszélgetett egymással. az egyik, kis hegedűhangú, csak néha szólt bele, míg a másik harsányan, igazi trombitahangon mondta-mondta. beszélt arról, mért nem megy többet a kerületi bőrgyógyászatra, meg a karácsonyi bevásárlásról, meg így tovább. nem érdekelt különösebben. de a trombitasága vitathatatlan volt, végig lekötött, mert valami ilyenről olvastam valahol, s akkoriban elképzelésem sem volt, mi is az. hát ez.

*

ma pedig megint megállapítottam, nem bírom a pacsulikat, a mellettem ülő lányon olyan fura szagú izé ült, hogy majdnem leszálltam.

*

és itt a nagyforgalmú utcában meg valaki szépen megállt forgalommal szemben vészvillogóval, majd üvöltözött a ráüvöltözőkre, hogy mért nem kerülik ki. a felfordult világot a ráüvöltözők pedig úgy kivánták visszafordítani, hogy szépen leparkoltak előtte meg utána, s szálltak ki megverni. vidám látvány volt, én pedig most -kivételesen- nem maradtam ott rendet tenni -hogyan is, ugye-, sokkal inkább elügettem.

és most itt ücsörgök, miközben minden porcikámmal hazavágyom.

van már ajándékcsomagoló-ötletem, megvettem hozzá az anyagokat meg az aranyszalagot (igazi arany!), vettem plüsst is, abból lesz (TALÁN) a bábu, a kézbáb.

csak azt felejtettem el, míg le nem vágták a plüsst, hogy a plüss _nagyon-nagyon_ szöszöl.

(ha)bekukk

szóval ideugrottam, jól bevésni (férjek dolgozóban lévén, feleségek itthon "ülvén") , hogy szépen megírtam a (fél)listámat, mit tegyek a héten.
most akkor elhatároztam, ma még megírom a kar.lapokat, annyit pont, amennyi tavalyelőtti-előttit itthon találok, elég is lesz. nem kell képmutatónak lenni. egyaébként is, sokkal helyénvalóbbnak tartom a boldog karácsonyutáni ünnepeket (és nemünnepeket) kívánó opuszokat, mert kar. után már nem kell rohannom az írással, akkor nem csak azért írok már, mert jön valami, amire írni kell, szóval sokkal autentikusabb-
a listában szerepel a mézeskalács, melynek szépséghibája, hogy most, a poszt helyett kellene megsütnöm azt, amit még be sem kevertem, vagy hagytam volna állni, hehehe-
és kitaláltam az évszázad ajándékát a valakinek, akit most két soron át kérek, ne olvasson, szóval amihez kellene egy kevés frottír anyag, egy sablon (kézibáb), de legalább egy tervrajz, idő, péntekig (na ez tényleg abszurd), jahh-
és megjöttek a könyvek szépen, tegnap át is vettem mind a tizenkettőt (13 helyett, mert az egyiket jól meggyűrték), átvettem őket jól, persze a csúcsforgalom közepén, ilyen az én formám-
és szerdán elmegyek dokinénihez, mert jó volna egy gyerek. itt pedig nem sírunk.
hát így zajlik.
most pedig csönd, elpilinckázgatok a konyhában, s hangolom magam az ünnepre. advent harmadik vasárnapja van, s tudjuk, kit várunk.

túl a

mai güzülésen - megállapítottam:

*hogy a deák tér fái, a kéklámpássorosak _csoda_ szépek, nézve őket elérzékenyültem. feltétlen megnézni, mindenki!

*hogy minden metrókocsiban van legalább egyvalaki, akinek a szatyrából csomagolópapír-guriga kandikál ki

*hogy mennyire a jó az ikeába a kijárattól visszafelé célirányosan egyvalamiért menni

*hogy mégiscsak lesz jó a karácsonyban, és pont az, amin tegnap nyafogtam. majd pihenek nyolcvanévesen. na, bumm.

fülesnek, kockásnak jobbulást, hamar.

huhh

ezt néztem meg.

más nap, más világ.

éjjel tizenegykor a taxira várva azt gondoltam, mégis megérte a kínlódás.

aztán ma kiderült, hogy beindultak a karácsony malmai, a könyvek megérkeztek (háhá!), a pólusban van billentyűzet (öcsém), az ikeában van alátét (örs), és még van ma dolgom a dózsa felé is. de nem arra lakom, szóval logisztikailag érdekes kihívás lesz a ma.

de ébresztő nélkül ébredtem (ez mindig kicserél), megbékültünk az emberrel (tegnap ő is, én is mint a zárlatos vezetékek, voltunk), ettem egy pizzaszeletet (ettől végre nem émelygek). hát ilyen nap a mai.

napra föl.