próbálok

okosan előrehaladni az információk és a tennivalók rengetegében.
ma inkább az elsőben. végigolvastam ötezer cikket a szoptatásról, innentől már tényleg csak a gyakorlatra vagyok kíváncsi. azt meg majd akkor, ha lesz egy lelkes kis gyakornokom.
olvasgattam a szülészetről, ahová készülök meg szülés-elméletet, meg szüléstörténeteket, még átlapozok pár kismamát, aztán ezen is túljutva majd egyszer, végül én is szülök.
lassan igyekszem hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy ez már a harmadik harmad eleje, és próbálok nem csodálkozni a visszatért ájulásszerű fáradtságomon, kivéve persze ma, mert mára kelve 10 órát aludtam, szóval ma szerintem el sem jutok az alvásig.
igazi csöndes-nyugis nap volt a mai, a külvilág kizárásával (kivéve a híradót, azt sem értem, minek), szöges ellentétben az előző napokkal, amikor számtalan hosszú csacsogás ért.
s miután tegnap főztem (pizza), mosogattam (még az üvegeket is), takarítottam (lassan, de biztosan), ma gyakorlatilag csak ettünk, koszoltunk és piszkoltunk.

riheg-röhög, aztán néz

vicces kisszínes volt csak az a hír, miszerint agresszív ragadozóhalakat telepítettek ismeretlenek a kelet-szlovákiai folyókban.
rihegve-röhögve mondták a hír végén, hogy a legtöbb ilyen tizenöt centis "halacskát", mely mindent fölzabál maga körül (petét, ikrát, ebihalat, kishalat, békát), de "embert nem eszik", hehe, szóval a legtöbbet a latorca folyóban találták.
csak szólok: latorca - bodrog - sátoraljaújhely - magyarországi folyók.
a hajam tépem, mikor ez ilyen vicces hírként hangzik el.

szekrény 1.

ja, és elkelt a barna szekrényünk, juhé. spontán, vicces-mókás, egy nap alatt-alapon, és ez jó.

zöld tenger

ezt, hogy a zöld tenger hullámzik az ablakom előtt, kinézek, egy kémény és egy utcafront meg három villanydrót, s azonkívül lombok százféle zöldben, szóval ezt nagyon irigylem magamtól, nincs mit tenni.
egyébként most épp jó, bár már két napja szédülök, meg éjjel sem aludtam. felébredve, hogy szakad rólam a víz, egyre jobban bepörögtem azt illetően, hogy valami gond van a babával, már mióta nem nyüzsgött. félnégytől egy órán át nyugtatgattam magam, aztán szépen imádkoztam érte. szoktam, és válasz is jött rá megint, olyan nyugis lettem hirtelen. aztán olyan öt perc múlva mütyürke úgy megrugdosott minden átmenet nélkül, hogy csak néztem.
viszont aludni ugye nem sokat aludtam, szóval ma minden dolgom olyan lagymatagon zajlik, hajózom a zöld tengeren.

helyzet

l hülyíteni látszik sz-t, és én ezt rosszul viselem, mert rossz, ha valakit nem szeretni akarnak, csak hülyíteni. jó, hogy nem találkozom a közeljövőben l-lel, mert ezt a képébe mondanám.
tegnap az esti izén is kiakadtam, a máskori jó beszélgetés helyett másfél órás prédikációval leptek meg, ezt nem részletezem, de nagyon elkeserített.
mint ahogy izéék kicsinyessége is túl nagy felületen ért, szóval volt mit kialudni.
de kialudtam, jól vagyo(un)k, a gyermek forgolódik, én vettem egy szandált, a Drága meg egy könyvet a grafikus programjához, és összeraktam a pénzes papírjainkat is (három hónapja csak úgy gyűlt a papírhalom, a számlák, csekkek, egyebek). szóval újabb átlagnap.
és átlagszombat, mert megint pukkantgatják a petárdákat, mostanra rázódott föl az Idegbajos Szomszéd Állat (továbbiakban: iszá-ka), rádöbbent, hogy itt neki küldetése van. tegnap este amúgy összeakasztottuk a bajszunkat, rávicsorogtam, miután iszá idegbajosan ugatott, miközben én a kapunkon igyekeztem bejönni és azt mondtam neki, hogy CSSS. erre minden más kutyától eltérően iszá-ka acsarogni kezdett. s miután rossz kedvem volt, hát rávicsorogtam.

ma este

voltunk az anyósomnál, jó, hogy egynapos műtötten ennyire jól néz ki. csak maradjon is így.
beszéltünk sz-szel, akit elhívott l, és ez is jó.
és itt járt az anyukám, és beszélgettünk, és ez jó.
a szilvásgombóc is jó volt, de ez teljesen mellékes, eltörpülős.

súlykorlátozás

ja, és kifejezetten súlykorlátozási célból kiraktam a hátimból az esernyőm, mondván most már nem kell biztosan.
éppen most sötétedett be olyan esősre.
kíváncsi vagyok, kinek lesz igaza.

zzzzzaajjjj

mióta (négy hét) ásnak, fúrnak, estébé az uccában, ez a Leghangosabb Nap díjas. volt már többször szirénával másokat kergető, türelmetlen elműskocsi (kétszer), mentőautó nyolc(vanöt), útdöngölő (kettő órán át), emellett menne a forgalom (s mivel nem megy, a sok okos dudál, mert attól jobban szokott menni a forgalom, valószínűleg), most ez volt kábé a huszadik káromkodás anya-témában (a benzingőznek szerencsére legalább hangja nincs), én beszéltem két órát, nemrég hajóduda-hangú dudálással érkezett a másik teherautó,
szóval tisztára egy ipari telep.
vá.

akkor is

egy éve ilyen körül már látszott, hogy megyünk oda, oda bizony, juhhú!
háhh, két éve is pont epret ettem. csak ez a mostani eperízű, ennyit fejlődött a technika.
három éve (nem pont) éppen svédet tanultam.
négy éve (link nélkül) esküvőt szerveztem.
hat éve pimasz módon elkeseredett és végtelenül lelombozott voltam, de mondjuk már tudtam, hogy egy hónap múlva indulok ismét santorinire.
hét éve halálosan elkeseredett és lelombozott voltam, és kapva-kaptam a lehetőségen, a nagy santorini-utazáson, akármennyire is őrültségnek hangzott.
nyolc éve szétgörcsöltem magam az államvizsgára készültemben, és éreztem, abban az évben lehet, hogy semmi sem sikerül, semmi, aminek nagy jelentősége lenne. (és hát nem is)
kilenc éve már tudtam, hogy megyek majd londonba, tudtam kábé, kibe vagyok szerelmes, meg azt is, hogy valami fatálisan béna hibát követek el, ha ez utóbbit elfelejtem, és nem bogozgatom ki a dolgokat, de azért mégis megtettem.
most is epret ettem (négy szem), most (épp) németet tanul(gat)ok, idén is tudjuk már, hova (keszthely, egy hét), most éppen megint szervez(ün)ek, utólag már nem csak a kuszaságot, de a színét is látom egyes dolgoknak.
mindezt, csak mert belebambultam a múltba, csak mert az jutott eszembe, hogy az áprilisaim mindig eseménytelenek voltak.
nem, nem voltak.

tegnapok, kómák

az, hogy szomorúság, az tud olyat csinálni, hogy az ember saját magát is rémülten lesi, vajon megmozdul-e odabent a kisklambó, aggodalmat hoz, fájdalmakat lelkileg leginkább, s azon töpreng, mi történik a másikkal, mi történhetett, meg mi fog, mit érezhet, s érzi, mennyire nem tud segíteni, meg hogy mennyire kiszolgáltatott.
így hát tegnap különösen hálás voltam a férjemért, olyan típusú illető, aki normálisan is hihetetlen jófej, de valahogy a tegnapi mélységeket nélküle nem bírtam volna egyáltalán, így meg csak kómáztam, aludtam, bámultam ki a fejemből, kiejtettem mindent a kezemből, és ő meg csak szépen csendben értem jött, meg segített, meg fölszedte, meg elmosogatott, meg ilyenek. csak úgy mellékesen, és ez nekem olyan fő volt.

miközben...

b hívott.
b az egyik legjobb barátnőm.
15 hetesen meghalt a magzata.
szomorú vagyok.

műtét

most zajlik éppen.
(az anyósomé.)

abortusz-dolgok

az abortuszról azt gondolom, hogy rossz.
semmiféle vitában nem is vagyok hajlandó pont emiatt részt venni, számomra az iskolai hátborzongató bemutatóórák előtt is egyértelmű volt az ölés-része és az ember ő is-része.
(amiben a terhességem amúgy teljesen meg is erősített, minden mozzanata)
de.
amikor a múlt héten hallottam az amerikai törvényhozás döntését, miszerint a 12. hét után akkor sem elvethető a magzat, ha az anya élete veszélyben van, fölállt a szőr a hátamon. aztán most olvastam bele ebbe, és valami ilyet gondolok én is.
különös tekintettel arra a momentumra, hogy a kisfiú a hasamban még nem lenne életképes, ha most jönne világra, így a 25. héten.
tompítva a dolog élét, hadd álljon itt, hogy viszont odabent nagyon is életképes, rugdossa az édes anyukáját, meg forgolódik. szerintem játszik.

frejdosszijé

a maiban azt mondta egy amerikai zeneakárki (okos, hatvanas fickó) (aki a new york-i magyar modern zenei hetet szervezte most január végén), hogy "ti magyarok pont olyanok vagytok, mint az olaszok, csak általában rossz a kedvetek".
tök így van.
azon pölö csak röhögni lehet, ahogyan anyósomnak ma a kórházban mondták (hat-nyolc orvosi vizitálás után), hogy (idézem): "nincs beírva a füzetbe". mármint a műtéti időpontjára. szóval talán szerdán megműtik kedd helyett. de ezt már csak akkor, amikor meglehetősen frappánsan fölvázolta, hogy tán nem kellene packázni vele, ott a számítógép, talán írják akkor a dolgokat bele abba.
nagyon röhögtem, ez is olyan vonneguti dolog. vagy örkényes.

nyüzsi

nyüzsi van.
anyósom kórházban. strumaműtétre vár, izgul. izgulunk, de én csak titokban, hogy más meg ne izguljon.
sz-t elhívta l fagyizni. ez kedves hír.
négy hét múlva "nyaralni" menni tervezünk. keszthely és környéke.
öt hét múlva polc.
tizenhat hét múlva gyerek.
ma egész éjjel ugrált. helyes, ha nem is kellemes, ahogy reagál. minden nemkívánatos ingerre ugrik. igazából kíváncsi volnék az arcára, vajon mit tart kívánatos ingernek, s azokra is reagál-e. igazán remélem, hogy ilyen is van.
a toszkána-umbria lonliplenetet olvasva visszaidéződnek a tavalyi nyár fényei, utcái, ízei, még mindig nagyon boldogít, hogy részünk volt benne. csak néha nagyon belémharap a vágy, hogy mennék, megint és habzsolnám. az egyébként a legkülönösebb, hogy jelentős előtanulmányok nélkül éppen pont azokon a helyeken jártunk, amiket most is, a könyv olvasásakor érdemesnek találok. most az volna soron, hogy kissé belemélyedni, amibe még nem annyira, fölmenni, ahová nem mentünk, felnézni, ahol nem néztünk, enni mégtöbbet (fagyit, persze), ahol már ettünk.

montag

az a helyzet, hogy ezt a posztot szinte a földön fetrengve röhögve volt alkalmam elolvasni.

apró

pfúúúh.
mire fölpasszintottam a kettő darab szekrény egy-egy hirdetését, a kettőféle szolgáltató összesen három helyére (cuzámmen 6 hird.feladás), hát eltelt kettő óra, megőszült (még)egy tincsem (így abból is van már négy, melyből egy még születésemkor őszült meg), szóval szerintem nem vagyok nagytehetségű internetjúzer.
de nemám.
mindenesetre a pohár félig teli: a cuccok végülis fönt vannak. remélem azt is, hogy apronet holnapra hajlandó lesz működni.
igaz, a németleckéről még mit sem tudok.

bulik

az már hogy van, hogy szinte minden percet töltöm VALAMIVEL, és mégis BÁRMIRE gondolok, az jut eszembe, hogy SEMMI sincs kész igazán.
újabb adag kisgyerekruha mosódott ki, most szép nagy kupacban néz felém, vasaljál ki, vasaljál ki, suttogja. sajnos csak én hallom, bosszantó.
az meg halálosan uncsi, hogy két hét után végre sikerült alaposan kitakarítanom.
meg barátnősebédelnem.
meg megünnepeltük azt is megint, aki a héten nyolcvan lett. nagyon örült. nagyon örültünk.
aztán félkilenckor mihárman indultunk volna haza (szépen, öregesen), és akkor teljesen elkenődött, hogy de hát mért megyünk már, olyan korán van. komolyan mondom, ezek a mai öregek, már ők sem a régiek. azért maradt még a fele a vendégségnek, szóval jó lett végül minden.
és hiába ma volt a ma, nem emlékszem, mi értelmeset tettem ma. pedig biztosan.
ja igen, az már biztos, hogy legalaposabban valamiféle sportközvetítés alatt bírok aludni.

pszicho

már pár napja jár a fejemben a gondolat, miszerint a teszkó (ésatöbbihasonló szuperpiac) gyakorlatilag kéthavonta teszi azt velem (najó: velünk), amit az amelie tett a colignon zöldségessel, amikor nagyon berágott rá. észrevétlenül pakol át mindent a másik polcsorra, majd arra a másik polcsorra (nem az eredetire) kiírja, hogy az iksz áruk a 43. sorban találhatók. vagyis ott, ahol állok és olvasom a feliratot.
olvastam egyébként olyan krimit is, ahol a férj a feleségét (vagy fordítva) oly módon ölte meg, hogy minden bútor lábából egy millimétert reszelt le naponta, meg a villanykörtéket cserélgette gyengébbre, stb.
ehhez is hasonlít ez a dolog. csak be ne csavarodjak.

öreg papák

és mind a laborsorban, mind az ótépésorban alanya lehettem az öreg papai tolakodásnak. egyszerűen ilyenek, tanultam meg. így könnyebb.