bulik

az már hogy van, hogy szinte minden percet töltöm VALAMIVEL, és mégis BÁRMIRE gondolok, az jut eszembe, hogy SEMMI sincs kész igazán.
újabb adag kisgyerekruha mosódott ki, most szép nagy kupacban néz felém, vasaljál ki, vasaljál ki, suttogja. sajnos csak én hallom, bosszantó.
az meg halálosan uncsi, hogy két hét után végre sikerült alaposan kitakarítanom.
meg barátnősebédelnem.
meg megünnepeltük azt is megint, aki a héten nyolcvan lett. nagyon örült. nagyon örültünk.
aztán félkilenckor mihárman indultunk volna haza (szépen, öregesen), és akkor teljesen elkenődött, hogy de hát mért megyünk már, olyan korán van. komolyan mondom, ezek a mai öregek, már ők sem a régiek. azért maradt még a fele a vendégségnek, szóval jó lett végül minden.
és hiába ma volt a ma, nem emlékszem, mi értelmeset tettem ma. pedig biztosan.
ja igen, az már biztos, hogy legalaposabban valamiféle sportközvetítés alatt bírok aludni.