az egy érdekes, ahogyan alakulnak bennem a hullámok, ahogyan egyik nap még teli vagyok ötletekkel, lendülettel, majd a másik nap ráérzek valamire (nevezzük valakinek), és úgy pont az előző ellentéte érkezik, ahogyan abba is hagynám végleg, csináljátok nélkülem, ésatöbbi
csak annak a margójára, ahogyan megint áskálódik egy újabb illető a gyárban. nem ellenem, de a tevékenység sajnos ezt is rejti mégis.
a legeslegeslegirritálóbb egyébiránt ez. én annyira szeretek dolgozni, és a munka annyira meg tud maradni játéknak, de nem lehet, nem megy. mert valahogy így maradt a világ, ilyen versenyzősnek, ilyen lenyomósnak, ilyen idiótán kivagyinak. vááhh.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése