hazafelé

keddi nap délutánján háromnegyed óra tétova várakozás után befáradtam az állomásépület információjába.

kedves, bemagoltam a menetrendet is a telefonkönyv után viselkedésű és kinézetű fiatalemberrel csevegve eljutottam arra a meggyőződésre, hogy egyszerűen MINDEGY, melyik járműre és útirányra szavazok hazafelé.

minekután fölsorolta az összes -amúgy meg nem érkező- vonat indulási időpontját, az az információ volt a mindent elsöprő, hogy "hát... valamikor majd fog jönni valami." a valamelyik vágányt már én tettem hozzá.

és hidd el, tényleg mindent megtett az ügy érdekében, telefonált, ilyenek.

aztán kisétáltam, s föltekintettem az égre (jelzem, most is ugyanazt látom), s hát egy gyorsan érkező kékesszürke felhőmassza rábírt, hogy higgyek neki. így elindultam a busz felé.

a félix

az is olyan tíz éve lehetett, amikor a lajkó félix zenéje elvarázsolt.

azt csinálta, amit most is, hogy játszott. a hanggal, a hegedűvel, a népdallal, valami ősivel, meg velem, a szívemmel. valahogy tudta, mi a jó nekem.

aztán szombaton belekeveredtem a tévés örömkoncertbe, és az jó volt. a ritmus, a zene, a népdal, az ősi, minden megvolt, hogy ottlikot idézzem. az pedig valahogyan teljesen magától értetődőnek tetszett, ahogyan a rúzsamagdi rá- és hozzáénekelt a félix zenéjéhez, pontosan olyan volt, mint akit erre teremtettek.

olyasmi jutott eszembe, hogy jó kis unikum volt, egyedülállóság ez a koncert, s kicsit irigyeltem a hallgatóságot, meg kicsit sajnáltam, akik nem hallották.

elmosódás

a vihar előtt kábé tíz perccel pont azon morfondíroztam, hogy az utolsó helyszíni tűzijáték-nézést olyan '95-96 környékén abszolváltam. azóta, ha meg is nézem, különböző magaslatok, illetőleg a fotel a fő nézőpontom. nem is tudom. ott nézni szeretem, de előtte meg utána a sokan mások között szabályosan kellemetlenül érzem magam. itt röviden be is vallanám: van egy -még éppen leküzdhető, da azért kellőképen kifejlett- masszív klausztrofóbiám, amely tömegből már kergetett ki, mely rákényszerít az ötödikre gyalog menésre, illetve a hetedikről gyalog leugrabugrálásra (mikor nő már be a fejed lágya, édeslányom, mondaná képzeletbéli nagyanyám, aki persze nincs, több szempontból sem, különös tekintettel arra, hogy a hetedikről hány nagymama ugrabugrál lefelé a -még- harmincéves leányunokájával együtt), s amely klausztroestébé miatt a barlangászást az első ötméteres függőleges, testhez simuló kürtőhöz érkeztemkor föl kellett függesszem. azóta is max pálvölgyi kiépített szakasza játszik, meg persze miskolctapolca.

viszont napokig gyaloglok bármilyen terepen lelkesen. valamit valamiért.

.

szóval a közvetítés kezdetekor már inkább azon töprengtem, vajon tavaly is ilyen hangos volt-e a tűziakármi, meg hogy milyen nagyok ezek a villanások (a visszfény, meg egy-két magasra lőtt fűzfa és dália tőlünk is mindig látszik), ejnye, erre nem emlékszem, gondoltam, és akkor szépen kifejezően megjelent a vihar, mi meg szaladgáltunk kihúzni meg becsukni meg behozni meg leengedni.

.

kizárólag ilyenkor gondolom azt, milyen klassz, hogy olyan otthonülősek vagyunk.

ami persze nem teljesen igaz, mert a csütörtök esti vitaestünket és a pénteki jajdeszomorúazéletet aztán egy klassz hétvége követte, mikor is ismét biztosítottuk egymást kölcsönös tiszteletünkről és így tovább.

majd amelyet meg is koronáztunk a túl a sövényen című opusz megtekintésével. (én másodszor is azt a részt találtam a legviccesebbnek, tudod, amikor a mókus belassul a végén.)

izgalom

a könyvek jelenleg a szomszéd városban járnak, nagyon remélem, hogy a címzetthez oda is érnek rendben. most egy kicsit ezen izgulok.

legszívesebben ott lennék már a könyvek tájékán én is, de ehelyett olyanok vannak mint munkahely, íróasztal, álmodozás.

péntek

EZ a péntek olyan volt, akárha hétfő lett volna.

itthon függönyt vágtam, radiátort festettem, ágyneműt mostam.

most mondjam azt, hogy nem vagyok különösebben feldobva?

valahol olyan reggel kilenckor veszítettem el a lelkesedést.

na mindegy.

cszsiííí, cszsiííí

kérlek szépen, szajkó. ott cszsiííízett reggel tőlem öt méterre, én pedig jól ott vigyorogtam rá, tőle öt méterre.

.

majd jó vigyorogtam a szembejövő mukin is, akinek a zsebében megszólalt a kecskebéka.

.

aztán egyet sírtam a npszbdsg cikkén, a történeten, ami lehet, hogy mindennapos, de én akkor sem bírom megszokni. csak erőslelkűeknek ajánlom, napelrontó hatású.

.

és továbbra is csak a tegnap esti beszélgetés jár az eszemben, a lány, aki ma már kétszer is anya, s akinek bajban van a házassága, s oly komplikált a helyzet. meg nehéz. olyanokat mondtam, hogy reménykedni kell, meg kicsit bölcsebbnek lenni, mint más hétköznapokon, meg hogy beszélgessenek, de tudom, hogy olyan nagyon nem bírok/lehet okos, mindentmegoldó tanáccsal szolgálni. szóval egy újabb eset, ahol csak állok, mellettük mondjuk, és várok és imádkozom. és közben még minden erőmmel egy jó megoldást kívánok nekik.

elmeséltem otthon is, jól elkenődtünk mindketten, meg gondolkodunk is, mondjuk magunkról.

zugló, erzsébet királyné útja sarok.

a beblogolás nem megy egyszerűen.

pedig volt olyan, amint abban a bizonyos villamosmegállóban nézelődtem, hogy elfacsarodott a szívem és visszakívántam magam a huszonöt évvel ezelőtti mivoltomba. jobban mondva hol- és kivelvoltomba. noha teljes mértékben (minden mértéket kimerítően) boldoggá tesz a mai kivelvoltom, azért az tudni való, hogy egy -az átlagos sérülésekkel együtt is- teljes és boldog gyerekkor mindig szívfacsaróan vágyott marad.

de ugyanazok a földalattik, és a (már sok év óta szürke) kerítések, és a vonatsínek, és az aszfalt is itt-ott ugyanaz. ott vannak a lépéseink, az elhangzott szavak is valamiképp. és ott van valahol az a kislány is, rövid hajjal, aki a nagypapájával kézenfogva azt az egy trolimegállót mindig a legelső ülésen ülte végig, épp végtelen szóláncot játszva. és még mindig megvan a fa, a múzeum, a sarki bolt (a másik), az óvoda, sorolhatnám.

megvan az erkély is, és akkor biztosan a hall, meg a nagyszoba is. a kisszobába a konyhán túl viszont alig kötnek emlékek, oda az anyámat kötik. de onnan is hiányzunk, és már annak is tizenöt éve.

és végül minden felsorolás ugyanoda ér.

nagyapám.

posztok

az előzőekhez annyit, hogy egy blogban olvastam olyan dolgokat, amik engem is mélyen bántottak, ide is leírtam, technikailag, de nem kívánom megmagyarázni, úgy nem fontos.

akinek szól, remélem, olvassa, ezt tudom hozzátenni.

otthon pedig szerintem nemsokára lesz valamiféle internet.

aztán holnap meg lesz egy nagyon várt esküvő.

és még mindig tart a tenkes kapitánya, a könyv, tisztelgésből.

képtelen vagyok

képtelen vagyok elképzelni, ki lehet az a "mindenki", aki olvassa m borzasztó titkos naplóját. "akik" előtt m mindenféle gorombaságot ír b-nek. m-nek mondanám, ha akarná hallani, hogy a titkos naplók is megtalálhatók, ha valaki (saját maga - jelen esetben) jól látható helyekre jól látható jeleket helyez el. én úgy találtam rá, hogy egyetlen régi ismerős(?)től sem kérdeztem semmit, csak a jól ismert szavaira kerestem rá a gugliban. a jól ismert szavaira, amiket imitt-amott jól láthatóan elhelyezett. jóindulatból, érdeklődésből kerestem meg, kíváncsi voltam, hogy van, azért.

majd ezek után pár héttel jól megsértette b-t, aki nem szolgált rá. tudod, m, ha olvasnád ezt, kizárólag neked mondanám, hogy nem vagy igazi toleráns, cseppet sem. nagyjából az a képlet, hogy aki és amíg szükséges, megtartatik, de ha már nehéz szeretni, mert hordozni kell, el kell távolítani. kerek-perec, végleges halál, ilyenek.

természetesen ez a foglalkozásodban jó önvédelem, azok alapján, amiket írkálsz, lehetsz te nagyon is jó a hivatásodban. remélem, nem bántalak nagyon, ha mégis azt mondom, az emberi kapcsolatokban aggódom érted, nem vagy jó helyen.

ezek a végleges "ilyen a világ márpedig"-döntések, az "így semmiképpen sem jók" amiket magaddal vittél b iskolájába, bántották annyira b-t. az, hogy nem szimpatikus neked valaki első látásra, az a te kvalitásaiddal sokkal szebben is kezelhető volna.

hidd el, ez az egész, amit leírtál, ha és amennyiben a régi "mindenki" elé kerül, nem csak nekem fáj majd annyira. igazán sajnálom.

kötelező körök

majd' hat héttel az okozott csattanás, illetőleg egy héttel az önköltséges javíttatás után okos biztosítónk szeretné lefotózni autónk hátulján a kárt. telefon. de hát kihúzattuk, kicseréltettük, új lámpa, fényezés, mit fotóznának ezen. a kártételt már akkor aláírásával elismerte. eltelt öt hét. nem baj, menjünk be, őnekik akkor is le kell fotózniuk.

.

tékom. negyedik telefon, tizennegyedik várakozós nap után modem megérkezik. fizetni érte valahogy azt az ezrest sem kell (a korábban háromszor megerősített infóval szemben). egy napra (illetőleg kettő hétre az eredeti időponttól) megérkezik a szerződésnek nevezett (az érvényessége 2006. április 30-ig terjedős). az újabb telefon hatására most megint várok rá. de nyugodjak meg, nem kell aláírni semmit (a korábban mondottakkal szemben), nem jön ki senki vonalat vizsgálni (levélben szereplőkkel szemben), a szerződésnek nevezettben nem küldött belépési jelszavakat, felhasználóneveket telefonon bediktálják (?!), a műszaki segítség fölajánlja, hogy a feltett kérdéssel a modem gyártóját keressük meg inkább (hehh?). azon már nem is morfondírozok, hogyan fogják jóváírni a dologból azt az első 10 napot, amíg nem volt modem az internethez, csak az új díjcsomag. arról pedig végképp nem tudok hol kérdezősködni, vajon mért ötödikén tudtam meg, hogy elsejétől helyileg ingyen telcsizek.

félreérted, nem bosszankodom. dokumentálok.

.

a dokumentáláshoz hozzátartozik, hogy augusztus 9-én reggel hét órakor kétszer harapták le a fejem, vérvétel céljából. ebben az orvosi rendelőben persze utoljára.

októberhárom.

rendben. feljegyezve.

sólisztre nincs ötletem, esetleg kicsit több liszt. langyos sütő, szárogatni. még sosem sütöttem.

ma egyébiránt

itt mindenki hisztizik. ilyenkor méginkább mehetnékem támad.

ez is még

a kellemetlenebb részéhez tartozik, még tart a fúrás-faragás, még nem bírok visszapakolni mindent, mert a polcom mások telepakolták, jó volna hát otthon ülni. ha volna olyan csodálatos papucsom, megforgatnám az orrát (most ez kis mukk-elem, vagy árgyélus királyfi?), és otthon teremnék.

ha pedig vihetnék is magammal valakit, szerintem kérdés nélkül azzal az illetővel teremnénk sienában, akivel tegnap azt ünnepeltük, hogy három éve összekötöttük az életünket, örök hűséget meg szeretetet fogadva egymásnak-

ez egy szép ünnep volt, átvacsiztuk az estét, pinceétterem, finomságok, csacsogás, mosoly, sok.

megállapíttatott az is, hogy milyen jó ez így.

aztán holnap utoljára megy oda dolgozni, ahová, szombaton egésznap baráti fotózás, hétfőn új munkahely.

az életünk egy merő izgalom.

annnának pedig elküldöm a küldeményt, hamarosan megtelefonálom neki azt is, hogyan.

aztán egyszer, remélem hamarosan, én is ott termek. de szigorúan csak az írnivalók után ám.

csak egy kicsit

idekukkantok. más gépén olyan kényelmetlen.
festés volt, most pucolás, pakolás, fáradás.

orrom meggyesjoghurtos

és a blogom egy kicsit szüncsizik, számcsigépszétszedés okán.

fúj, milyen szavak.

szerintem egy kicsit túllazultam az egyhetes pakolás, készülés, gondolkodás okán, minthogy ilyneket összehangolatlanul nehéz művelni. de hát ilyenek a munkahelyek.

még mindig nem helyeztem el ide a zárógondolataimat az olasz túráról, szerintem át is gondolom majd őket.

szép nap.

fogyóeszköz

amúgy pedig tegnap hazajött Autó egészségesen, most épp olyan, mint egy éve volt, nem kluttyog, nincs rajta horpadás, igaz, gazdáinak kicsit megcsappant, helyesebben nagyon megcsappant a tárcája, de mint hűséges, kritikus, de inkább nem nyafogó szellem, próbálnak hallgatni és nem nyögni nagyokat.
azt azért megállapítottuk, hogy nem csak keresni, de költeni is prímán tudunk.

azért

ezért egy-egy basszust muszáj néha elejtenem, gyorsabban kimegy a lenyelt düh. ezek itt most majdnem kihúzták a gyufát. olyankor beszólnak, amikor tudják, más is jelen van, nem kell tartani, hogy visszaüvöltök. nem gyakran üvöltök vissza, de ezt most nem megy úgy hagyni. ne izgulj, nem üvölteni tervezek. csak éppen minden érintettet bevonok a megoldásba.

ps. és közben itt hisztiznek. gyűlölöm, ha valaki jódolgában már azt se tudja, mire panaszkodjon. pfuj.

ps2. missön elindult. majd néztek. és nem az olvasók.
ps3. számomra is váratlanul, kettő jól irányzott kedves mondattal pedig megoldódott a dolog. jahhaj, tanulságos.

monszun

miért ne lehetne nálunk is.

az este minden irányból zuhogott, közben a szélvihar jól megtépte a fenyőket az udvarban. de semmi komoly. sem jégeső, bár azt is kiálltuk volna, sem semmi borzalom, szóval ami a világ más részein meg ugye nem adott.

hálás vagyok, hogy itthon nálunk a legnagyobb gond (kis túlzással) ezek a kombinó-villmosok, meg a polgármester-választás. persze tudom, gyurcsány-csomag, meg mentősök meg szlovákok, meg meg, de nem bombazápor, meg nem rakétatámadás, meg nem menekülttábor.

józsefvárosi kutyák

egytől egyig kis (vagy nagy) hurkák. kurta ólábakon totyognak gazdi mellett. póráz nélkül ülnek hűséges félórákat kocsma, bolt, otp bejáratánál. farkcsóváló felfelé vetett pillantásukban ott van az a sok év idomodás, a járdaszegélyre, csatornanyílás fölé kakálás, a házoldalnak pisilés, hallgatag aszfalton-vonszolódás. öreg néni-gazdik. de szerintem ez is egyfajta kutya-boldogság, ha nem a klasszikus vágtázunk a nyílt zöld mezőn-értelemben is.

írni akartam

írni akartam arról, milyen is a távolság és a minőség és a viszony blogger és blogger között. de arra jutottam, akkor kellene arról is írnom, szerintem milyenek vagyunk mi emberek egymással egymás közt. és azt meg hogyan tudnám aprólékosan kifejteni.

és arra jutottam, hogy elmegyek erre az őszi Akármire, amiről amíg nem leszek ott, nem írom le mi, és akkor ott majd megtanulok mindent, amit még nem tudok, és akkor majd megtalálom a formát, hogy frappánsan két mondatba sűrítsem az emberszintű világmindenség minden apró részletét.

addig pedig gondolok

fülesre, aki szerintem jó helyen van, s lassan át is fogja tudni adni magát a megnyugvásoknak, előrenézéseknek,

annnára, akit igenis valamikor meg fogok látogatni, ha most még nincs is pontos időpontterv a fejemben, de föl fogok hívni, hátha,

avarra, akik hátha egyszer majd itt a közelben, és csak pár ezer kilométer, s mondjuk chiantit kortyolgatva beszélgetünk a ciprusok kontúrját bámulva,

ahol jamjarékkal együtt töltjük a jól megérdemelt pihenőt,

és bikficre, akinek az új lakásában csacsogunk szentpétervár szépségéről,

és lappára és kockásra és mrs shirleyre meg laláékra, csak kifejezetten a rágondolás hasznosságában is bízva.

talán, egyszer.