olyan

én olyan vagyok, aki előtt, ha összeverekszik két ember, például az egyik kiugrik a kocsiból, miután majdnem (zebrán) elütötte a másikat, aki ezért föl meri emelni a szavát, szóval kiugrik és nekiesik, olyankor rájuk kiabál, majd a kiugrálót még meg is dicséri, mennyire emberi volt.

(aztán tojik, hogy ne jöjjenek utána)

*

meg olyan is, aki maga elől kívánja megvédeni a rokonait, és csak lassan döbben rá, ez mennyire lehetetlen.

de és ezzel szemben például az öcsém, az tényleg hihetetlen értelmes, ami annyira megható..., hogy most inkább rohanok a németre, ami húsz perce kezdődött.

*

szelepblog

összekevert nap van.

nyakafáj, kedvenincs, hullámoktornyosulnak-dekitérdekel nap.

este kiborultam, mert nem vette föl a mobilját, amit soha nem szokott így. ettől elment az utolsó kedvmorzsám is. remélem, csak sétálni. aztán megnyugodtam. viszont reggel ébresztett az óra félhatkor, pótolandó a mulasztott teendőket. félhétig folymatosan ébresztett. akkor fölkeltem, fotelba döglöttem , tévét bámultam, majd hétkor racionalizáltam, hogy ez nem fog menni. majd húsz percre visszaaludtam, immár az ágyamban, ebből lett egy óra. summázva tehát elbénáztam a reggelt is, prímán.

és azon töröm a fejem, hogyan (helyesebben mivel) segítsek a tesóimnak, hogy világosan lássák, egy autó vásárlásával nem könnyebb lesz nekik, hanem nehezebb.

most ilyen van, földhöz ragadtság, ezért emailek megválaszolását is elhalasztottam, bocsi.

és most meg rohanás.

tehát

1. a magyar szállodaszövetség elnökének panaszszózata, hogy jajaj, dekevesen jöttek magyarországra külföldiek, meg hogy hát reklámozni kéne meg országimázs, hajtépésre ösztökélt. tisztelt uram, nem ön van azon a poszton/abban a pozícióban, hogy ezügyben lobbizzon? haver haverjának a haverjává kell avanzsálni és nyalizni ezerrel, ilyen országban/világban élünk, és nem nyünnyögni, hogy jajakormánynemadpézt, de kellene nagyon.
mert ugyan nem ad pénzt, de esetleg lehet másképp is, nem?
*
2. utálok minden kutyatartót, akinek a kutyája nyakörv és nyakörvön lógó telefonszám nélkül él. ma reggel fél nyolckor a belváros közepén ismét egy kétségbeesetten szaladgáló labradorral találkoztam, a szívem szakadt meg, hiába, mert nem volt bilétája. szemét, szemét gazdák.

elsöprő

a mai szorongós-bénázós napban eléggé megnyugtatott, mikor eszembe jutott a szombati film a dzsordzsklúnival, vicces-mókás volt. ritkán fordul elő velem, hogy igazán JÓT nevessek filmen. a ponyvaregény, meg az alkonyattól pirkadatig, s most ez az Ó, testvér, merre visz utad?- hát zseniális. az a legjobb, hogy utálom az éneklős filmeket, helyesebben egy-kettő kivételével csendesen megőrülök tőlük, esetleg agyhalál, de ebben -akárhogy is nézzük- _végig_ énekelnek, és az is inkább vicces. szóval hogy amikor megy a végén a hat kislány és spirituálét énekelnek, hát az egy vicc.
meg az is, amikor azt a kiterített ruhát megtalálják, kétségbe esnek, hogy fú, akkor ő most meghalt, majd felkiált az egyik, nézd, az ott a szíve...

meg a végén, amikor már minden jóra fordulna, de mégis jön a fő-főgonosz, és már úgy tűnik, hogy mindennek vége, azután nagyon vicces, ahogyan a kutya lebeg a vízben.

szóval így nekem is lesz röhögnivalóm egy év múlva, ha visszaolvasom, és aki látta, tudja, miről beszélek, aki meg nem, az gyorsan nézze meg, addig sem lövöm le neki a poént.

a realitás

a realitás talaján maradva pedig ma volt

nyolcvannégy sirály,

egy dolmáyos varjú,

kettő pár vadkacsa

meg egy szarka.

ja és hat galamb.

madárrezervátumban élek, na.

szép dolog a dunaparton sétálni.

tehát

vannak olyan emberek, nevezzük őket az egyszerűség kedvéért ennek, de helyes a "személy" titulus is, akiknek a kielégülést, a megelégedettséget az okozza, hogy magukról egy igazán szép festményt festenek.

az interneten az ilyet olyan nehéz tetten érni, aki egy kicsit személyessé/ kellemetlenné/ terhessé válna, itt minden rossz érzés nélkül kiirthatod (jó, törölheted), lerázhatod, kikiálthatod mások előtt egy mocsoknak, az emberiség szemétjének.

közben az angyalaidról mesélhetsz, a varázslatos kis történeteidről, a végtelen szeretetről, ami benned rejlik.

szerintem vannak olyan személyek, akiknek a démonai angyaloknak látszódnak. de a démonok akkor is azok maradnak, amik.

hihetetlen képmutatást enged az internet, s mint műfaj, maga a blog.

nem azért mondom, hogy egyetérts, hanem hogy tudd, ez igaznak bizonyult megint.

ajjaj továbbra is

azért úgy titokban reménykedtem, hogy azt mondja majd a kedves női hang a telefonban, nem, sajnos ezt mi pont nem támogatnánk.

nem.

azt mondta, de, pont ezért bővítettük a kiírást.

ma például egyáltalán nem akartam ezt hallani.

sosem mondtam magam könnyű esetnek.

mangal ica

és este még azért megnéztük a hungarikum fesztivált, vettem mangalicasonkát (nyamm!), kóstoltam százszázalékos bioalmalevet (zseniális, mondtam?), mézes áfonyalekvárt (ezt otthagytuk, de ezt nagyon sajnálom---), huzigáltam bicajozó famacskát (zseniális), és elszorult a szívem azon, hogy pont ez az, amit támogatnunk kellene, és akkor hónap végén van ez a cucc, ezúton is megrovom a szervezőket.
és meg is dicsérem: ilyet kitalálni: ÖTÖS, csillaggal.
mondjuk a korda bácsiékat hallgatni alatta több volt, mint vicces---

huhh, hosszú nap

ma négy előadást gyűrtem le egymás után.
reggel mártonlászlóval indítottunk, utána jött békéspál, gyors ebéd után háyjános, így a csaplárvilmost már nehezen hallgattam végig (amúgy írni biztosan jobban ír, mint beszél), meg a délután öt órakor az agyhullámaim egyszerűen nem léteznek, egyenes agyvonalat érzek minden porcikámban...
tudod, becsukod a szemed, s mikor az agyad előrecsuklik (fej még nem), felriadsz erre, mire felkapod a fejed. na, azt veszi észre mindenki, hehe.
de megvolt megint az a bizonyos flow, még a békéspál előadása alatt, amikor egyszerűen ott sem voltam a székemben, tudod, gyerekirodalomról esett szó, fél óra meg egy emailcím, ez a nyereség. de hát ha egyszer erre csendül a szívem?
majd lesz valahogy.
gondolkodni nem volt időm, szóval minden gondolkodás holnapra marad.

iwiwiwiwiwiwi

de tényleg.

mit kezd az ember az olyan iwiwessel, aki a volt kollégámnak a felesége, és akivel életemben kettőször voltam egy légtérben, és egyszer köszöntünk. és bejelöl.

csendesen nem jelölöm vissza, de azért ez nem szép tőlem.

és mit kezd az ember olyanokkal, akik négyezerszer háromezer pixeles képet tesznek föl magukról, hogy buci és én? ha netán (hosszú ősz szakállal), de ki is várom, hogy letöltődjön, rendszeresen a bal felső harmad látható csak, kinagyított fejbúb, egy fül, esetleg az egyik szem is látszik.

az ajjaj marad

köszönöm a biztató kommentárokat. jól estek.

*

egyelőre azonban (és szerintem így is marad egy ideig még) mindkét oldal mellett fontos dolgok állnak. a menniben a nyelvtanulás és a mókuskerékből kizökkenés áll, meg berlin és stuttgart, míg a maradásban a reggeli együttébredés összehasonlíthatatlan élménye. és nem sorolom.

egyelőre nincs vész, még az sem biztos, beleférek a dologba az elképzeléseimmel, s hát persze meg is kell írni ezeket. szóval a tegnapi lázas töprengés ma alszik, így dolgozik.

ismertétek/ismeritek/ismerni fogjátok

Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!! Borágó együttes!!!
és találjátok meg a média szamárfül alatt a médiában a feltett zenéket (sajna nem levehető, de sebaj, hamarosan megjelenik a cödö)
ennyi grátisz reklámot megér nekem is.
mert nekem jó nagyon, ha hallgathatom.
hallgassátok ti is.

tenni

és tegnap este fölhívott i, írországból, hogy mi van.

a boldogságának örülök, esküvőt szerveznek, lakást vesznek (azt meséltem, hogy ott a bank hitelbírálattal együtt három, írom: 3 nap alatt ad igazolást arról, hogy fog adni sok pénzt? hehe) (és hogy a sokot értsd úgy hogy egy kislakás 50 millió forint fölött kezdődik?), dolgoznak, ilyenek.

de most az is lejött, hogy mennyire talpraesettek meg vállalkozókedvűek. mindig lejön, de a mostani kontextusomban ez fáj, magam miatt.

tehát hogy mit kéne tennem, vagyishogy tennem kéne-e valamit.

olyankor

olyankor vagyok, amikor nagyon sokat segítene egy nagy kéz, amelyik a helyes járathoz vezet.

esetleg az is elég, ha mindenféle jövőképeket lebbentene előttem Valaki, ha ezt választom, mi lesz akkor, ha az, akkor meg mi. de úgy igazából.

igazából a munkahelyhez ragadtság - országban élés-nemélés - már nem magamról gondolkodom csak - és mikor legyen akkor gyerek - és eddig miért nincs - mi végett is vagyok a világon -sokszögben nyüstölöm magam.

végtelenül egyszerű lenne most gyereket várni.

minderről amúgy egy németoszági pályázat miatt gondolkodom. ösztöndíj, tanulás, németül, kint, házastársi pótlék. és nyolc hónap. és nem itt. behh.

asszem

csak az van, hogy haza kéne menni, brokkolikrémlevest főzni a meleg lakásban, leheveredni, befejezni a maradék negyven oldalt, kiszótárazni, s mire megjön a drága, magam elfeledni.

hm-.

hernyó

amellett, hogy csúnya szó, igazából emlékeztet valamire.

például ma együtt utaztam vele.

de hát ez már csak így van.

a szürreálból egyébként csak annyi igaz, hogy mérhetetlenül ádáz kedvem van, nem esik semmi sem jól, minden rossz rezdülés kívülről hatalmas lenyomó hullámokat vet belülre.

megyek, áthangolom magam.

bőr

jó, kiakadok mindig, pedig nem kéne.

ez az a típusú nő, aki mindent teljesen grátisz vár el. sőt.

most az a legújabb, hogy miután pénteken rámripakodott egy munka miatt (ami aztán mégismár, hiszen nem a főnököm), most idejön hozzám, kettesben, tudod, a másiknak, a leszúrósnak, annak volt hallgatósága a háta mögött, tudod, jeletőségteljesen szemforgatósan, na _az_ idejön ma, kedden, s azt a tárgyat akarja innen elvinni, ami az enyém, én vigyázok rá, ápolgatom, ilyenek.

mondom neki, nem. ígérget. mondom neki, nem. erre halálosan besértődik.

váááá.

és még kimaradt

a péntek délután meg az este, amit a nyugati aluljáróban töltöttem a szolidaritás éjszakájának estéjén. szerintem érdekes volt, végtelen sok kontraszttal.

a hömpölygő, szájelhúzóktól kezdve a hú, ittmitosztanak-szegényeken át a fú, de nehéz dolog ez, mit segíthetnék-illetőkig mindenki járt arra. de valahogy ez így együtt kerek volt.

igencsak abszurd volt az is, amikor a padlótérkép vár-részén saját házukat keresgélők mellett öt méterrel -olyan csepel és dél-buda környékén-, sapkát meg zoknit osztottak a kavalkádban.

az is, amikor este a fejem a párnámra tettem végtelenül éles kontraszt volt, még akár csak azt az éjszakát illetően is (voltak, akik kint aludtak az aluljáróban), hát még az összes éjszakát tekintve.

*

s miután a következő éjjelen 10 órát aludtam (soha nem), éles kontraszt volt a hétfőre virradó, mikor is folyton arra ébredtem, hogy

1. nem alszom

2. rémálmodtam (a szokásos háború-tematika mellé most egy nem szolgálnak ki az étteremben álom is társult: kétségbeejtő módon undok helyzetek, valószínűleg éhes voltam)

3. már reggel is van.

*

aztán tegnap este fölhívott vé, akivel radikális voltam pár hónapja, s kijelentettem, hogy soha többé, mert minek látszatban élni, s hát erre ő most meg. egy órát csacsogtunk.

ettől (is) persze kiment a fejemből a húgom, akinek ígértem valamit, mire ő berágott (természetesen semmi sem fekete-fehér), tehát a veszteséglista sosem egyenlítődik, netán pozitív, ha megszakadok sem.

de hát így állok most.

kimaradt

vas ár nap

öt névnapot egy csapásra.

karácsonyi hangulat és ipari mennyiségű ajándék után -estére kelve- egy kis nyugalom.

kaptam én is egy halom mindenfélét. van köztük egy csokiflip is, mely március óta készül nekünk. meg horgolt karácsonyfa-csillagok is. szép dolog az, amikor mások töretlen ajándéktehetsége újra lelkesít engem is, visszatérni a gyökerekhez, megint úgy, ahogyan pár évvel ezelőttig. huhh. jó, hogy még csak ma van. hátha tényleg fogok ilyenre tényleg időt aprítani karácsonyig. tehát.

aprítsunk egy kis időt, tegyünk hozzá gondolatokat, gondoljunk mélyen az adott személyre, vegyünk még hozzá egy nagy lélegzetet, és egy fél mosolyt. így bármi is lehet belőle.