ötven lett a jobbik felem, szép kor, jó állapot, örülünk. vasárnap családi(as) buli a palotakertben, és bár alig volt teendőm, egész nap talpon voltam. jó volt, a családi agymenések most egészen emberiek voltak, a lehetséges viszályok szokás szerint nem oldódtak (de nem is mélyültek), mindenki jól lakott, jól érezte magát. az jutott eszembe, mennyire jó, hogy mindenki itt volt, aki számít, aki fontos. ritka, és talán egyszeri.
első pedig a tábor, melybe gyermekem küldtem. hétvégén egyre intenzívebben utált engem emiatt, latolgatta, mikor lett volna még lehetősége lemondani, és utált, hogy nem álltam kötélnek. de tavaly nyár végén tényleg eljött a pont, amikor végignéztem az otthon ínségeskedést, párhuzamosan a barátai hasonló történetével, és akkor asztalra csaptam magamban. erre most innen 25 percre táborozik az egyetemen, vélhetőleg csak jól érzi magát, mert nem hajlandó jelezni nekünk azt sem, hogy jól van-e. gyakorlata nincs pl. ezekben a koleszszobákban, éjjel lefekvés előtt felhívott, hogy nézzem már meg, milyen az ágya... szóval vagy jól van, és élvezi, és ezért nem jelez, vagy utál még mindig és ezért (jobbára tán mindkettő), de a lényeg, hogy nincs itthon, és nem valami ismert helyen van, és kortársak és érdekes témák, úgyhogy a másodikról tudomást sem véve én mégis az elsőre szavazok.
két napig Piliscsabán voltam, munkaelvonulás másokkal, jó is volt, meg nem is, e meleget nehezen feledem. meg azt, ahogy az egyik legkedvesebb kollégám elkezdett síkoshalat játszani, efölött nehezen térek napirendre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése